Hát nem tegnap volt, én mégis elég jól emlékszem rá, amikor – még a rendszerváltás előtt – egy osztrák biztosítóval kötöttem életbiztosítást. Én forintban fizettem be a díjakat, ők átváltották schillingre, schillingben tartották nyilván és schillingben fizették ki (Oberpullendorfba mentem érte), ami a díjtartalékban összegyűlt. Akkor sem tudtam, ma sem tudom, hogy legális volt-e, azt sem, hogy mint befektetés pozitív reálhozamot hozott-e, akkor mindenesetre nagyon jó üzletnek látszott: a rohamosan romló forintunkat mentettük át sokkal stabilabb konvertibilis devizába…
A rendszerváltás után a deviza-alapú életbiztosításokat felváltották a forint-alapúak. Szintén nagyszerű üzletnek látszottak: tíz év alatt befizettél – mondjuk – egy fél milliót, és tíz év után több, mint egy milliót kaptál vissza úgy, hogy közben még volt egy halálesetre szóló életbiztosításod is. Ez úgy működött, hogy a befizetett díjnak kb. 10 %-a ment a kockázati alapba, a maradék 90 %-ot pedig a biztosító befektette olyan eszközalapokba, amelyek aztán hoztak 20-25 % hozamot évente, vagyis jóval többet, mint amit a kockázati alap elvitt. Reálértékben persze nem volt ez nagy buli – 25 % feletti volt az infláció –, de nem mondta senki, hogy számoljunk reálértéket…
A kilencvenes évek közepe táján sorra jöttek ki az átalakult magyar vállalatok részvényei a budapesti tőzsdén. Akik ott voltak és jegyeztek, gyorsan és nagyot kaszáltak. Érthető: mindenki óvatos volt, amikor az újonnan kibocsátott részvények „kikiáltási árát” meghatározták, inkább alábecsülve azokat, mint túlértékelve. Így aztán kis- és nagybefektetőnek egyaránt nem nagyon lehetett melléfogni…
Ezek a szép ősi idők elmúltak. Az a következményük megmaradt, hogy elkényeztették a kisbefektetőket. Sokan még mindig azt hiszik, hogy a pénzügyi befektetések piacán lehet gyorsan és biztosan nagyot kaszálni.
És mindig vannak a másik oldalon, akik táplálják ezt a hitet.
A kétezer utáni évek nagy slágere volt a unit linked, más szóval a befektetési életbiztosítás. Egzotikus eszközalapok extrém hozamokat produkáltak – majd ez is elmúlt, és az egzotikus eszközalapok árfolyamai is extrém nagyot estek.
Manapság különféle „pénzügyi csúcsragadozók” jelentik a slágert. Például tudják azt, hogy nem csak akkor lehet árfolyamnyereséget realizálni, amikor emelkedik az árfolyam, de akkor is, ha esik (shortolás). Például tudják azt, hogy ha egy értékpapír árfolyama változik, a változás többszörösének megfelelő nyereség realizálható ebből (tőkeáttétel). Például tudják azt, hogy egy értékpapír gazdasági tartalom nélkül is értékpapírként tud funkcionálni (származtatott termékek).
Az egész mögött az a folyamat áll, hogy az értékpapír-elemzők munkájában a fundamentális elemzés (a gazdasági tartalom, a gazdasági folyamatok elemzése) helyét mindinkább átveszi – átvette – a technikai elemzés (az árfolyamgörbék – a „chartok” – alakulásában rejlő szabályszerűségek feltárása). Minderre egyre jobb és jobb szoftverek állnak rendelkezésre, és – bár joggal lehetünk kétkedők vagy szkeptikusak – a gyakorlat igazolta és igazolja működőképességüket. A chartisták legyőzték a fundamentalistákat.
Van persze a történetnek egy konszolidált, kevésbé látványos vonala is. Ez a vonal a befektetési alapok elterjedése. A befektetési alapok azok, amelyek – szakértő kezekben – konszolidált keretek közé foglalják a hagyományos értékpapírokat – kötvényeket, részvényeket – és a csúcsragadozókat, emellett – ideális esetben – használják mind a fundamentális, mind a technikai elemzés módszereit.
