Ez egy nagyon régi történet. Talán van még, aki emlékszik a Magyar Televízió – még jócskán a fekete-fehér korszakban – egyik sikeres sorozatára, a nemzetközi karmesterversenyekre. Talán a második karmesterversenyen volt az, hogy két versenyző finiselt keményen a végső győzelemért, és végül a zsűri holtversenyt hirdetett közöttük.
Ha jól emlékszem, Antal Imre volt, aki így jellemezte a két versenyzőt:
A bolgár gyerek szikár, fekete, göndör hajú, kemény legény. Kiáll a zenekar elé, feláll a dobogóra, összevonja sűrű, sötét szemöldökét, és rámordul a zenekarra: „Repüljetek, az anyátok jóságát, mert különben közétek vágok valamit!” – És a zenekar elkezd repülni.
A holland gyerek lágy, szőke, hosszú hajú, kissé pufi mosolygós legény. Kiáll a zenekar elé, feláll a dobogóra, rámosolyog a zenekarra, széttárja a kezét és azt mondja: „Gyerekek, repüljünk!” – És a zenekar elkezd repülni.
Két ellentétes egyéniség, két ellentétes stílus – és mindkettő egyformán eredményes. Mindkét esetben szárnyalt a zenekar.
Azonos vagy hasonló helyzetben különböző vezetési stílusok lehetnek eredményesek. Nem biztos, hogy érdemes a főnököt utánozni, talán célszerűbb egyéniségünkhöz illő saját vezetési stílust kialakítani.
Úgy harminc évvel ezelőtt olvastam egy, a vezetésről szóló szakkönyvet (Torgensen –Weinstock: A vezetés integrált felfogásban) Emlékszem, a szerzők ekként fogták meg a lényeget:
1. A vezetés: szakma.
2. A vezetés: tudomány.
3. A vezetés: művészet.
