A befektetési célú életbiztosítások Magyarországon a 199. évtizedben élték meg első virágkorukat. Élelmes osztrák biztosítók azzal csábítottak magyar ügyfeleket, hogy forintjaikat osztrák schillingre – azaz „kemény valutára” – váltva fektethetik be, az osztrák jogszabályok szerint, az osztrák állampolgárokkal azonos feltételekkel. (A tranzakció inkább volt illegális, mint legális, de ezen a felek hamar túltették magukat.) Mivel azidőtájt Magyarországon Nyugat-Európához képest jóval magasabb volt az infláció, folyamatos és gyors volt a forint árfolyamromlása, így önmagában az a tény, hogy az ügyfelek pénze nem forintban áll, hanem a sokkal stabilabb schillingben, nyereséget jelentett számukra. Természetesen a magyar emberek forintban számoltak és forintban gondolkodtak, így könnyű elképzelni, hogy úgy tűnt számukra, mintha a schillingben félretett pénzük értéke évről évre rohamosan emelkedne. Valójában persze reálértékben semmivel sem kaptak vissza több pénzt a futamidő végén, mint amennyit a megtakarítási szakaszban félretettek, de valahogy akkoriban a schilling szubjektív árfolyama jóval magasabb volt, mint a tényleges átváltási árfolyam, ezért ezt a reálértékben elszenvedett veszteséget senki sem élte meg veszteségként…
A 200. évtizedben aztán ellepték Magyarországot a multinacionális biztosító társaságok, és egymással versengve terjesztették el a határozott időtartamú, vegyes – azaz kockázati és megtakarítási elemeket is tartalmazó – életbiztosítások forintos változatait. Ezidőtájt Magyarországon rendkívül magas volt az infláció, ennek megfelelően magasak voltak a kamatok, magasak voltak a nyereségszintek és a befektetések – beleértve a megtakarítási célú életbiztosításokat – hozamai. Tegyük fel, hogy egy ügyfél havi rendszerességgel 1000 forint biztosítási díjat fizetett. Ebből kb. 100 forint elment a kockázati díjalapba (a kockázati elemek finanszírozására), a maradék 900 forintot pedig a biztosító befektette. Ez a 900 forint azután hozott kb. 20 százalék hozamot, vagyis egy év alatt az ügyfél által befizetett összeg nettó kb. 10 százalékot termelt. Kamatos kamatszámítással könnyen levezethető, hogy egy tízéves futamidejű konstrukcióban az ügyfél pénze több, mint kétszeresére nőtt, ha pedig emellett még élt az indexálás lehetőségével is, akkor az eredetileg kalkulált díj többszörösét kaphatta vissza a futamidő végén. Valójában perszer reálértékben jóval kevesebb pénzt kapott vissza, mint amennyit a megtakarítási szakaszban félretett, de szerencsére (?!) az ügyfelek többsége nem tanult meg diszkontálni. A dologra csak akkor derült fény, amikor az infláció – vele együtt a kamatszintek és az elvárható hozamok – egyszámjegyűre csökkentek. vagyis az 1000 forint biztosítási díjból befektetett 900 forint kevesebb, mint 100 forint hozamot volt csak képes termelni.
A 201. évtized a unit linked konstrukcióról, vagyis a befektetési egységekhez kötött életbiztosításokról szól. Ebben a konstrukcióban a biztosító felajánlja az ügyfélnek, hogy ha akar, vállalhat magasabb kockázatot, mint amilyet maga a biztosító vállalna, így esélye lehet magasabb, vagy akár kimagasló hozamok elérésére. És lám: a dolog működött! Fantasztikus hozamok születtek. Különösen az olyan egzotikus részvényalapok hoztak húsz-harminc-hetven százalékos éves hozamokat, mint az ázsiai alapok (meg bizonyos időszakokban a magyar részvényalapok). Nem csoda, hogy senki sem akart úgynevezett biztonságos kötvényalapokba fektetni, és nem csoda, hogy ilyen magas hozamok mellett senki sem foglalkozott olyan bagatell tételekkel, mint a biztosító által levont ilyen-olyan költségek. Igen ám, de ránk köszöntött a világválság. Hirtelen és nagyon hatékonyan. A különböző részvényalapok drasztikus árfolyamesése pillanatok alatt szétzúzta az addig felhalmozott hozamokat. Az értelmes ügyfeleknek leesett a tantusz, hogy mit is jelent az, hogy a befektetési életbiztosítások hosszú időtartamú megtakarításokra valók, és hosszú évek átlagában hozzák azt, amit reálisan hoznak… Ami nem is olyan sok ahhoz képest, hogy mekkorák egy ilyen konstrukció költségei.
(Erre mondtam én, hogy új elemet szeretnék csempészni a magyarországi biztosítási piac működésébe: az őszinteséget.)
Mit hoz majd vajon a 202. évtized? Én azt gondolom, hogy a dolgoknak abba az irányba kellene fejlődniük, hogy őszintén és egyértelműen a nevén nevezzük a dolgokat (a krumplileves legyen krumplileves, a húsleves legyen húsleves). Én azt gondolom, hogy világosan különböznie kell egymástól a kockázatmegosztást szolgáló biztosítási, a spórolást szolgáló megtakarítási és a nyereségvágyat szolgáló befektetési megoldásoknak. Én azt gondolom, hogy a három funkciónak szervezetileg is külön kellene válnia. (Az elsőt nevezhetnénk biztosítónak, a másodikat takarékpénztárnak, a harmadikat befektetési banknak…) Én azt gondolom, hogy a letisztult funkciójú és letisztult szellemiségű pénzintézetek saját funkciójukat szakszerűbben, eredményesebben és olcsóbban tudnák ellátni, mint a jelenlegi vegyes funkciójú és zavaros szellemiségű szervezetek.
