Alapvetően kétféle vezető létezik: az egyiket főnök-típusnak, a másikat mentor-típusnak nevezem.
A főnök a csapatnak az a vezetője, aki fölötte áll a munkatársainak. Ő az, aki keményen dolgozik, ő az, aki teljesít, ő az, akinek a teljesítménye értékelhető, a többiek az ő asszisztensei. Vannak helyzetek, amikor ez az indokolt képlet. Például egy titkárnő, egy sofőr, egy minisztráns dolga, hogy elősegítse, hogy a főnöke minél jobb teljesítményt nyújtson, és teljesen lényegtelen, hogy az asszisztens önmagában hogyan teljesít.
A mentor a csapatnak az a vezetője, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a csapat – vagy a csapat tagjai – minél többet teljesítsenek, és ennek érdekében menedzsment szolgáltatásokat nyújt a csapatnak, illetve a csapattagoknak. Vannak helyzetek, amikor ez az indokolt képlet. Például egy sportcsapat edzője, egy színházi előadás rendezője, egy katonai szabadcsapat (vagy egy rablóbanda) vezére nem saját maga kell, hogy teljesítsen, hanem az általa menedzselt csapatnak a teljesítménye számít csupán az ő teljesítményének megítélésében.
Most, hogy zajlik a foci vébé, érdekes megfigyelni, hogy vannak azért különbségek edzők és edzők között. Vannak, akik végig ott topognak, üvöltöznek, gesztikulálnak a technikai zóna peremén, meccsenként átlag tízszer érnek labdába, és mindig ők vezényelnek a játékosoknak taktikai váltásokat – ők a főnökök. Vannak, akik a kispadon kényelmesen hátradőlve nézik végig a meccset, közben persze figyelnek, jegyzetelnek, és csak akkor avatkoznak be a meccs menetébe, ha olyan beavatkozást látnak szükségesnek, ami már meghaladja a pályán az operatív mozgásokat vezénylő csapatkapitány hatáskörét – ők a mentorok.
Mi a helyzet az üzletkötők esetében?
Egy önjáró üzletkötőnek természetesen nincs szüksége főnökre, de szüksége van mentorra.
Egy (még) nem önjáró üzletkötő esetében a helyzet kissé bonyolultabb.
