Nagyapáink korában az ember vett valamilyen értékpapírt (bányarészvényt, államkötvényt – mindegy) és elzárta a páncélszekrénybe vagy az íróasztalába évekre. Nem nagyon változott annak értéke, legfeljebb néha kicsit esett az árfolyam, de többnyire nagyon lassan emelkedett.
Apáink korában a részvény volt a sláger (nem Magyarországról beszélek). Mindenféle vállalatok részvényeit lehetett kapni a tőzsdén, és a tőzsdei kereskedés számított korszerűnek. A részvényárfolyamok hol emelkedtek, hol estek, de hosszú távon minden részvény emelkedő trendet követett. Ekkor mondta el (állítólag) André Kosztolányi híres tanácsát: fektesd pénzed részvényekbe, és menj el a patikába, vegyél magadnak álomport! Aludj át néhány évtizedet, és majd arra ébredsz, hogy meggazdagodtál!
A mi korunkban igen nagy hullámzást voltak képesek mutatni az árfolyamgörbék. Felgyorsult a világ, lerövidült a vállalatok életgörbéje. Nagyon gyorsan nőttek ki a semmiből nagy vállalatok, és nagyon gyorsan tűntek el a süllyesztőben korábban csúcsra járt nagy cégek. Divatba jött a fundamentális elemzés mellett a technikai elemzés, és az elemzők megtanulták előre látni az árfolyam-ingadozásokat: az emelkedő trendnél beszálltak, majd a süllyedő trendnél kiszálltak.
Fiaink korában a chartisták (a technikai elemzés hívei) legyőzték a fundamentalistákat. Rájöttek, hogy nemcsak emelkedő trendnél, de süllyedőnél is lehet nyereséget realizálni: feltalálták a határidős ügyleteket, az opciókat, a shortolást. Hogy még nagyobb legyen a mozgásterük, mint amit a gazdasági folyamatok kitermelnek, feltalálták a tőkeáttételt. És feltalálták a globalizációt, pontosabban kihasználták a globalizáció adta lehetőségeket.
Négy korszak, négy különböző stratégia. De ezek a stratégiák alkalmazhatók ma is, akár egymás mellett, akár egymással keverve. Az első stratégiának ma egy kötvénytúlsúlyos, a másodiknak egy vegyes, a harmadiknak pedig egy részvénytúlsúlyos portfolió felel meg, a negyedik stratégia pedig „csúcsragadozókból” – például származtatott termékekből – állítható össze.
